Amikor idekerültél Pötyivel hozzánk, hogy vigyázzak rád pár hétig, először el sem tudtam képzelni, hogy mire jó egy házi patkány. Aztán rájöttem, hogy arra, mint a többi kisállat. Lehet szeretni és elfogadni azt a szeretet amit ad. Aranyos, kedves és bújós voltál. Sokat nevettünk, ahogy Molly vágyakozott utánad, miközben Te valamelyik gyerkőc vállán, vagy az én zsebemben üldögéltél. Gondoskodtunk rólad, beszélgettünk veled és pajtiddal. Aztán egy nyári reggelre egyedül maradtál. Akkortól még többet foglalkoztunk veled, ha ráértünk. Néha meg nem...de már nagyon sajnálom.:(
Nagyon vacak nap volt, amikor rájöttünk, hogy valami nincsen veled rendben, hogy talán öregszel, talán depis vagy...Amikor kiderült, hogy igazán nagy a baj, már késő volt.
Egy szomorú este, remélem, hogy volt hozzá jogom...úgy döntöttem, hogy nem engedem, hogy tovább szenvedj, mert nem méltó hozzád az az élet, amiben már napok óta részed volt. Talán agyvérzés, vagy más ideg renszeri probléma, lebénulás, görcsök és megannyi rettenet. Enni és inni is már csak kézből tudtál. Etettünk, mint a kisbabákat...és te még akkor is faltál, akkora volt benned az életösztön.
Levittelek az orvoshoz, aki azt mondta, hogy talán meg lehetne próbálni...de már öreg és gyenge vagy, szinte teljesen kihűltél...akkor döntöttem úgy, hogy nem engedem, hogy kísérletezzenek rajtad, annál sokkal jobban szeretlek, mint hogy elnézzem a szenvedésedet.
Nehéz döntés volt, de meghoztam, könnyek között. Sajnálom...és remélem, hogy Te is ezt akartad mondani útban az orvoshoz a fáradtan lecsukodó szemeiddel.
Most már ott pihensz a többiek mellett, a fák alatt...és mindig velünk leszel. Szerettünk.
Pihenj békében.
